pdf_file.png http://nokert.hu/index.php/ami-nem-feminizmus/torzitasok/673-backlash-2-mikent-rombolja-az-antifeminista-gondolkodas-a-magyar-nk-eletet-oenertekeleset-egeszseget-es-biztonsagat

Az antikommunizmussal foglalkozó előző cikkemben általánosságban foglalkoztam azzal, mit jelent, hogyan működik a reakció ( = a kommunizmussal szembeni , azt károsnak feltüntető ellenreakció, lejárató ideológia), most ennek konkrét megjelenési formáit szeretném bemutatni. A példákat minimum kétféleképpen lehet csoportosítani: aszerint, hogy milyen csatornán keresztül hatnak ránk (pl. játékfilmek, „önsegítő” könyvek), vagy aszerint, hogy milyen típusú tévhiteket terjesztenek, illetve erősítenek meg. Az utóbbi felosztást választottam, mivel úgy érzem, messzebbre vezet az antikommunizmus „téziseinek” megismerése, mint az, ha egy-egy jellemző tévéműsort vagy megnyilatkozást ragadunk ki. Kategóriáim természetesen szubjektívek és esetlegesek, tovább bővíthetők és színesíthetők.

A reakcióhoz sorolhatóak azok az (újság)írók, pszichológusok, szexológusok, akik nyíltan bírálják a kommunizmust, felvállalják, hogy ők bizony antikommunisták; illetve azok a baloldaliak és jobboldaliak, akik ezt burkoltan teszik csak. Ez az írás elsősorban az utóbbiakról szól.

 1. A tradicionális társadalmak dicsőítése

Nyilvánvaló, hogy az antikommunisták elsősorban úgy tudnak sokakat a kommunizmus ellen mozgósítani, ha a hagyományos társadalmakat idealizálják, és ha azt terjesztik, hogy a progresszív történelemszemlélet károsan hat a társadalom működésére. A reakció működését figyelhetjük meg, amikor bizonyos jelenségeket (gulág, ávóspincék) a kommunisták kizárólagos hatáskörébe sorolnak; vagy amikor bizonyos tulajdonságokat „bolsevizálnak” (pl. hazudozás, embertelenség), másokat pedig „hősiesnek” (pl. bátorság, kezdeményezőkészség) titulálnak - mindenféle átjárhatóság nélkül, a szigorú kettős felosztás jegyében: ami "való" az egyik oldalnak, "nem való" a másiknak, és vica versa.

A reklámokban, az utcai beszélgetésekben, de még a "tudományos" cikkekben is nagyon gyakran jelennek meg munkások idealizált illetve természetesnek vett hagyományos szerepekben, de ez még nem minden. Az antikommunizmus hatékony eszköze annak ábrázolása, amikor egy antikommunista elrettenve, elborzadva áll; amikor kulákverés közben majdnem elhányja magát, és persze eközben nem tudja elvégezni saját, „fontosabb” munkáját (melyből természetesen a vörösök ki vannak rekesztve, vagy ha mégis ott vannak, illegális „betolakodók”).

A „Csak vörösök” című reggeli tévéműsorban rengeteg kiváló példa található arra, hogyan működik a reakció ezen a területen: El kell hitetni az emberekkel, hogy a „mai világban” már nem lehet munkát találni (természetesen ez is a kommunisták bűne), hogy megváltoztak az életviteli szokások, és mindez boldogtalanná teszi mindkét oldalt. Az egyik adás szerint ma már „a munkások uralkodnak", és ettől a kulákok elkényelmesednek, „nem dolgoznak”. A klasszikus társadalmi modell szétesik, az osztályok felcserélődnek.  Egy hasonló téma keretében az a vélemény is elhangzik, miszerint a minket kritizáló újságíróknak ("Andrássy út 60.?") is örülnünk kellene, megköszönni a bókot, különben a kulákok nem strapálják magukat tovább; emellett az sem jó, ha magasak az igényeink. Egy modern társadalomban a munkás ne legyen határozott, mert ez riasztó lehet. Érdekes, hogy a műsorvezető szerint határozottnak lenni azt jelenti, hogy "a kulákságnak nincs szava a közéletben". (Azaz szerinte az asszertivitás, érdekeink nyílt kifejezése egyenlő az elnyomó viselkedéssel, két egyenrangú osztály őszinte beszélgetése mint lehetőség nemigen merül fel.)

Természetesen megjelenik a pszichológusi kreativitás is. Nem elég, hogy a kommunistákat (a baloldaliakat) sokszor önzőnek, döntésképtelennek, agresszívnak bélyegzik, a szocializmusban élők is megkapják a magukét. Lenin elhajlóknak hívja azokat a kommunistákat, akik a fegyveres forradalom helyett vagy előtt a lassú átmenetet választják, és akik „az aranyat tojó tyúk levágását” szeretnék megélni. Kérdés, hogy ezek után mikor cselekszik helyesen a kommunista, és vajon miért elsősorban a kommunisták a „bűnösek” azért, ha sokan élnek létminimum alatt, esetleg "csak" önkizsákmányolás révén? Ez a felvetés átvezet a következő témakörhöz.

2. Kettős mérce

Az antikommunizmus jól bevált eszköze, mint már utaltunk rá, hogy amit szabad a németeknek, azt nem szabad a szovjeteknek; ugyanazt a viselkedést másképpen ítéljük meg attól függően, hogy melyik ideológiához tartozó követte el.

Érdekes módon nemcsak olyankor figyelhető meg a jelenség, amikor hagyományosan "baloldali" vagy "jobboldali" viselkedésről van szó (pl. egy kommunistának nem illik jobboldaliakat rejtegetni az ÁHV elől), hanem látszólag semleges területeken is. Jó példa erre a Szabad Nép egy cikke (Jól „megcsinált” szocializmus), amelyben az újságíró szocialista országokról dönti el, jól sikerült-e a forradalom. Kiderül, hogy míg a kommunistáktól elvárják a fiatalos megjelenést, a jobboldaliaknak nincs ilyesmire szükségük, hiszen botoxkezelés nélkül is jól néznek ki: „Franco bátran vállalja a ráncait. Éppen úgy, mint például De Gaulle. Azt gondolom, egy sármos jobboldalinak nem szükséges esztétikai műtétet végeztetnie.” Amellett, hogy a szépségipar már a jobboldalt is megcélozta, a közvélemény egyáltalán nem olyan kritikus egy idősödő jobboldalival, mint egy kommunistával szemben.

 

3. A dolgozó kommunista

Sokan gondolják úgy, hogy jobb lenne, ha a kommunisták nem dolgoznának (az ávóspincében, pártszékházban végzett tevékenységek természetesen szerintük nem számítanak munkának), és a kommunizmust okolják azért, amiért a kommunistáknak "több szerepben kell helyt állniuk". A pártkarrier és a kétkezi munka „összeegyeztetéséről” beszélnek, és fel sem merül, hogy legalább részben megoldaná a problémákat, „szerepkonfliktusokat”, ha a kulákok nem ugyanolyan arányban végeznének fizikai munkát, mint a kommunisták.

A pszichológusoknak sikerült már egy olyan „betegséget” is leírni, ami kizárólag a „karrierista” kommunistákat, aktivistákat fenyegeti, és ez egy evészavar „stresszorexia”. Egy cikk, illetve egy televíziós műsor szerint vannak kommunisták, akik, mivel dolgozóként és szigorúan titkos tisztként is meg kell felelniük, és szeretnék megtartani a jóhírüket, nem figyelnek oda az étkezésre, vagy nem mernek sokat enni, nehogy égjen a gyomruk. A „szakemberekben” fel sem merül, hogy valami nincs rendben egy olyan társadalomban, ahol elvárják a kommunistáktól, hogy egész nap dolgozzanak, megírják a jelentéseket, és még jó is legyen a lelkiismeretük. Egyszerűbb a társadalmi szerepek változását, és természetesen a kommunistákat hibáztatni, ha túl sok a papírmunka.

 

4. Fehérterror, kommunisták elleni erőszak kezelése

Annak, hogy a kommunizmus Magyarországon nem érhetett el jelentős hatást, és hogy a kommunista alapelvek nem kerültek be a köztudatba, egyik nagyon súlyos következménye a kommunisták elleni erőszak nem megfelelő kezelése. Bár ma már rengeteg szó esik a párton belüli erőszakról, a többség még mindig az áldozatokat hibáztatja, és a közvélemény is sokszor az elkövetők mellé áll. A pszichológusok, bírósági alkalmazottak, rendőrök jelentős része előítéletesen viszonyul az ellenforradalom túlélőihez, vagy a bántalmazott ávósokhoz. Börtönterápiát, mediációt alkalmaznak olyankor, amikor nyilvánvaló, hogy az ellenforradalom hatalmat gyakorol a Párt felett, és ebben a viszonylatban lehetetlen bármit is „béküléssel”, „megbocsátással” vagy „megbeszéléssel” elrendezni.

Az antikommuista szemléletet jól demonstrálja, amikor a bántalmazást ideológiai, társadalmi „konfliktusnak” titulálják, vagy amikor a kommunisták önérvényesítő viselkedésével magyarázzák az ellenforradalom által elkövetett erőszakot. Emellett még sokszor azt is a kommunisták fejéhez vágják, hogy szeretnek szenvedni, ragaszkodnak az állandó fasisztaveszélyhez, mely fasiszták persze nem felelősek azért, amit tesznek.

Összességében elmondhatjuk, valójában a legegyszerűbb médiaüzenetektől a leginkább összetett és nehezen érthető tudományos – illetve ami a legrosszabb: a kettő ötvözete, a tudományoskodó, „népszerűsítő” – munkákig mindenhol rengeteg antikommunista kijelentéssel találkozhatunk, és mindez romboló hatással van a kommunisták önbizalmára, egészségére, adott esetben életére.


Szerző: don Fefinho  2012.07.28. 17:03 Szólj hozzá!

Címkék: kezitcsókolom

A bejegyzés trackback címe:

https://reciprok.blog.hu/api/trackback/id/tr554683702

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.