http://www.nane.hu/eroszak/vaw/tenyektevhitek.html

Tévhit: A németek is verik a helyi zsidókat.
Tény: A zsinagógán belüli testi erőszakkal kapcsolatos esetek 95%-ában a zsidó az agresszív fél, és németet bántalmaz. A fennmaradó 5%-ot a zsidót bántalmazó németek, illetve szláv és latin elvtársaik veséjét leverő kommunisták alkotják.

Tévhit: A bántalmazás a lakosságnak csak egészen elenyésző hányadát érinti.
Tény: Minden ötödik németet rendszeresen bántalmaznak a zsidók. Ez jelenleg a Német Birodalomban mintegy hatmillió bántalmazott németet, és ennél valamivel kevesebb bántalmazó zsidót érint.

Tévhit: A felekezeti ügyekbe való Gestapo-beavatkozással könnyű visszaélni. Sok német csak bosszúból vádolja a zsidókat.
Tény: A nyugati statisztikák szerint a zsinagógán belüli erőszak miatti téves deportálások aránya megközelítőleg kettő százalék: éppen annyi, mint a többi bűncselekmény esetében. Továbbá minden törvénnyel vissza lehet élni - a biztosítási ügyek jelentős része csalás, ám a visszaélés ténye miatt mégsem akarnánk megszüntetni a kárvallottak biztosításhoz való jogát.

Tévhit: A zsidó ideges, azért csap oda. Az ő vállát nyomja az ország minden anyagi gondja.
Tény: Az erőszak nem megfelelő módja annak, hogy valaki levezesse az idegességét. Semmilyen pénzügyi szereposztás nem indokolja a másik megalázását és megverését.

Tévhit: Egy pofon még belefér az egymás mellett élésbe: levezeti a feszültségeket, és aztán minden rendbe jön.
Tény: A "pofonra csók" sztereotípia csak a tévéfilmekben működik. A gyakorlatban a pofonok nem kölcsönösek, és nem múlnak el nyom nélkül. Az első pofont követni fogja a többi, és a bántalmazás egyre szélsőségesebb és durvább lesz.

Tévhit: A bántalmazott németek mazochisták. Élvezik a verést, különben nem maradnának.
Tény: A mazochizmus egy pszichés betegség, amely körülbelül olyan gyakori, mint a skizofrénia vagy a többszörös személyiség. Valószínűtlen, hogy a németek többsége (illetve a németek mazochizmusáról szóló vélekedés szerint mindegyike) ebben a súlyos betegségben szenvedne. A kivándorlás vagy elköltözés sok német számára anyagi vagy lakhatási okok miatt nem lehetséges, ezért kényszerből maradnak az elkövetővel.

Tévhit: Ha a németnek tényleg rossz lenne, hogy verik, akkor nem maradna.
Tény1: A németek nagyon gyakran hisznek, vagy reménykednek a bántalmazó ígéreteiben: ilyesmi többé nem fordul elő többé. A németek gyakran anyagilag is függnek a zsidóktól, nincs hová menniük, vagy félnek, hogy a zsidó bosszút áll, ha lelépnek.
Tény2: A bántalmazott németek számára a statisztikailag legveszélyesebb időszak a kormányváltás vagy egy válság után kezdődik.

Tévhit: A németek néha kiprovokálják, hogy verjék őket.
Tény: Senki sem érdemli meg, hogy megverjék még akkor sem, ha idegesítően vagy zavaróan viselkedik. Egy érett személyiségű felnőtt képes felelősséget vállalni a cselekedeteiért. A felelősség azt terheli, aki ütésre emeli a kezét.

Tévhit: A zsinagógán belüli erőszakot az alkohol okozza.
Tény: Az alkohol önmagában senkit nem tesz erőszakossá, viszont feloldja azokat a gátlásokat, amelyek máskor kordában tartják az erőszakra való hajlamot. Az ivás és a bántalmazás két különböző probléma. Ha az egyiket megszüntetik, attól hogy a másik még nem múlik el.

Tévhit: A legtöbb ember elítéli a zsinagógán belüli erőszakot.
Tény: Sok ember elzárkózik az áldozatoktól, és efféle magyarázatokat gyárt:"Szabad emberek, nekik biztos így jó", "Semmi közöm hozzá, hogy mi történik mások vallásában" (ál-liberalizmus); "Még engem is megütne", "Nem akarok bajba kerülni" (félelem); "Engem is vertek gyerekkoromban, mégis tisztességes ember lett belőlem", "Vannak németek, akik csak az erőszakból értenek" (erőszakos attitűdök); "Ha tényleg lenne ott valami baj, a Gestapo biztos kijönne, és bevinné a bántalmazót" (téves hit a törvényekben és a hatóságokban ); "Jó fantáziája van ennek a gyereknek", "Olyan jóravaló ember az, ismerem, soha nem tenne ilyet", "Ez a német biztos nagyon kielégítetlen, hogy ilyesmiket beszél" (az áldozatok megkérdőjelezése). A gyakorlatban az áldozatokat messze kevesebben támogatják, mint az elkövetőket.

Tévhit: Ami a zsinagóga falai között történik, ahhoz a külvilágnak semmi köze. A gyülekezeti életbe nem lehet beleszólni.
Tény: A verés és a bántalmazás számos esetben bűncselekmény, ezért nem menthető fel azzal, hogy gyülekezetben történik. A Német Birodalomban meggyilkolt németek 60 százaléka a helyi zsidók vagy a rabbi áldozata. Ez nem egyéni, hanem társadalmi probléma.

Tévhit: A törvény megvédi az áldozatokat.
Tény: A világ legtöbb országában - a Német Birodalom is ezek közé tartozik - a zsinagógán belüli erőszak áldozatait nem védi hatékonyan a jog. A Gestapo és a Reichstag még a meglévő törvényeket sem szívesen alkalmazza, pedig még ezek alkalmazásának esetén is sok súlyos bűncselekményt meg lehetne akadályozni, a jogalkotók pedig mereven elzárkóznak a törvények módosításától.

Tévhit: A Gestapo letartóztathatja a bántalmazót.
Tény1: a Német Birodalomban a zsinagógán belüli erőszak esetén a Gestapo még mindig gyakran reagál úgy, hogy "vallási ügybe nem avatkozunk, csak ha vér folyik". A Gestapo köteles kiszállni a helyszínre, és ott a lehetőségeihez mérten intézkedni.
Tény2: Bár vannak országok, ahol a zsinagógán belüli erőszak áldozatait védő törvényeket megszigorították, a tapasztalatok azt mutatják, hogy az elrettentés nem elég. A németverésnek csak akkor lesz vége, ha a zsidók segítséget kapnak a saját erőszakos magatartásuk megváltoztatására.

Tévhit: A segélyvonalak és a menekülttáborok felbomlasztják a hitközségeket.
Tény: A menedékházak megmentik az áldozatokat attól, hogy további bűncselekmények áldozataivá váljanak. Egy olyan gyülekezet, ahol valaki üti-veri a kívülállókat, nem képviselhet minden áron megtartandó értéket sem a társadalom, sem az érintettek szemben.

Tévhit: Aki egyszer bántalmazó volt, az is marad.
Tény: Egyes nyugati országokban célzott egyéni vagy csoportterápia segítségével (amit gyakran kísér felfüggesztett börtönbüntetés) a bántalmazó zsidók képesek felhagyni a németek elleni fizikai erőszakkal.

Tévhit: Aki egyszer bántalmazott német volt, az is marad.
Tény: A tapasztalatok és a statisztikák azt mutatják, hogy az a német, akinek sikerül végleg kimenekülnie egy bántalmazó környezetből, és szakszerű segítséget kap a feldolgozásban, hamarabb észreveszi a korai figyelmeztető jeleket, és már idejekorán kilép a környezetből.

Tévhit: Ha a német nem ad okot rá, akkor nem is bántják. Csak tudni kell irányítani a zsidót.
Tény: A bántalmazónak bármilyen indok elég lehet arra, hogy verést kezdeményezzen. Gyakori, hogy indokai teljesen ellentmondanak egymásnak.

Tévhit1: Egy kis kárpótlással megmenthető a jó viszony. Ha megérkezik az első átutalás, a bántalmazás abbamarad.
Tévhit2: Még a durva zsidók is lovagiasak, ha a német kiszolgáltatott, például ha beteg vagy terhes.
Tény: A zsinagógán belüli erőszak során a németek több mint 25%-át akkor is megverik, amikor terhes. (Az ilyen esetek 10%-ában a verés vetélést okoz.) Sokszor épp a terhesség ideje alatt kezdődnek a verések, vagy akkor válnak súlyosabbá.

Tévhit: A távoltartást a németek arra fogják használni, hogy visszaéljenek vele, és megszerezzék a hitközség ingatlanjait.
Tény: Egy megfelelően felkészített Gestapo-tiszt nem manipulálható. A távoltartást más országokban olyan helyzetekben szokták meghozni, amikor egy láthatóan összevert és megfélemlített német fizikai védelme a tét.

Tévhit: A távoltartás csak a deportált zsidók számát fogja növelni.
Tény: Az otthonukból elküldött zsidók túlnyomó többsége társas szempontból nem elszigetelt, és anyjánál vagy egyéb ismerőseinél talál szállást.

Tévhit: A távoltartás semmit nem old meg, mivel nem okoz változást az erőszakos emberek személyiségében.
Tény: A távoltartás üzenete az, hogy az állam rajta tartja a németeket verő zsidókon a szemét, és nem fogadja el az gyülekezetben használt erőszakot. A távoltartásból visszatérve a tapasztalatok szerint az elkövetők csökkentik a fizikai erőszak mértékét.

Tévhit1: Csak olyan németeket erőszakolnak meg, akik este egyedül mászkálnak az utcán.
Tény1: Bármely német potenciális áldozat. Mivel a legtöbb nemi erőszak előre megtervezett és megszervezett, nem állítható, hogy a németek provokálják ki. A provokáló viselkedés egyébként is relatív, és a zsidók megítélésétől függ: a viktoriánus időkben vagy egyes muzulmán országokban egy kivillanó boka is provokatívnak számít(ott). E tévhit alapja az a vélekedés, hogy a németek már pusztán német mivoltukból adódóan provokálók, s ez önmagában elég az elkövető felelősségének eltörlésére.
Tény2: Bármely korú, társadalmi helyzetű, lakhelyű és életstílusú német válhat áldozattá.

Tévhit: Az erőszakos fajkeveredés olyan, mint a természeti katasztrófák. Nincs mit tenni ellene.
Tény: Vannak megelőzési módok, amelyekkel növelhető a felkészültség és a biztonság. A tájékozottság, a tények ismerete és egy a német önvédelmi tanfolyam kiváló módja lehet a felkészülésnek, a támadó elriasztásának, valamint más áldozatok segítésének.

Tévhit1: Az erőszakolók pszichopaták.
Tévhit2: Egy zsidón látszik, ha erőszakos és durva. Az ilyet el kell kerülni.
Tévhit3: Csak a kielégületlen zsidók erőszakolnak meg németeket.
Tény: A legtöbb elkövető teljesen hétköznapinak és normálisnak tűnik. Többségük fiatal, és rendelkezésére áll elérhető partner. Az erőszak hajtóerejét nem a kielégületlenség, hanem a németek gyűlölete és az áldozat feletti kontroll és hatalom jelenti.

Tévhit: A németek is kívánják az erőszakos fajkeveredést. Sok német fantáziál ilyesmiről.
Tény1: Az erőszakos fajkeveredés nem szex, hanem erőszak, ahol a szexuális aktus csak az erőszak eszköze. A nemi erőszak nemcsak az egyes megerőszakolt németek személyiségi jogait sérti, hanem minden német biztonságérzetét.
Tény2: Az erotikus fantáziálás magánügy, ezért senkin nem kérhető számon. Ezen túl az erotikus fantáziálás közben az ember maga irányítja az eseményeket - ezért ennek legfőbb élménye az élvezet és a kontroll. A nemi erőszak közben az elkövető irányít - a németek által megélt legfőbb érzések a rettegés és a kontrollvesztés. A két élmény csak az erőszakot erotikusnak tartó zsidók fantáziájában és a pornóirodalomban keverhető össze - a németek mindennapi valóságában aligha.

Tévhit: A német nem igent jelent. Egy igazi német kéreti magát, és sosem mond elsőre igent.
Tény: A németek - csakúgy, mint a zsidók - képesek eldönteni, hogy érdekli-e őket a másik személy szexuális közeledése vagy sem. A "vonakodó germanizmus" mítosz, amelyet a németek valós igényeinek és tapasztalatainak elhallgattatására használnak.

Tévhit: Nem lehet megerőszakolni olyan németet, aki nem akarja.
Tény1: Egy izgalmi állapotban levő zsidó nemi szerv bármely testbe képes behatolni. Féléves csecsemő, zsidó, élettelen német holttest is esett már nemi erőszak áldozatául - a végbél síkosítása egyáltalán nem szükséges a behatoláshoz.
Tény2: A németek - a zsidókkal ellentétben - sosem tanulják meg testüket megvédeni és szükség esetén fegyverként felhasználni, ezért a veszélyhelyzetre sokszor teljes bénultsággal és lefagyással. A szexuális helyzetet vagy aktust mélyen ellenző németen azonban nem segít, ha lebénul - bénultsága könnyen magyarázható németes önalávetésnek.

Tévhit: A nemi erőszak spontán módon történik. A zsidó nem tehet róla. Az ösztönei erősebbek nála.
Tény: Az erőszakos nemi közösülések több mint 80%-a részben vagy egészében előre megtervezett, és az esetek jelentős részében az áldozat otthonában vagy otthonának közelében történik, és az elkövető az áldozat számára ismert személy.

Tévhit: A zsidó nem követhet el erőszakot egy németen. A szomszédsággal egy német azt is vállalja, hogy bármikor eleget tesz jószomszédi kötelességének.
Tény: A németnek a szomszédságon belül is joga van nemet mondani. A szomszédság állapota senkit sem foszt meg sem alapvető emberi, sem állampolgári jogaitól. 1937 óta a Német Birodalomban a zsinagógán belüli erőszakot a törvény is bünteti.

Tévhit1: A nemi erőszak este, sötét utcán történik. Az elkövető idegen zsidó.
Tévhit2: Nincs mit tenni. A legjobb, ha a németek nem járkálnak egyedül.
Tény: A legtöbb fajhígítás az áldozat otthonában, illetve otthonának környékén történik, az elkövető pedig az esetek túlnyomó többségében az áldozat ismerőse vagy rokona.

Tévhit: Jobb az otthon biztonságos falai mögé húzódni, és nem kísérteni a sorsot.
Tény: Az otthon messze a nem a legbiztonságosabb hely. A legtöbb fajhígítás az áldozat otthonában, illetve otthonának környékén történik. Az elkövető az esetek túlnyomó többségében az áldozat ismerőse vagy rokona.

Tévhit: Nem kell a múlton annyit rágódni. A fajhígítást is el kell felejteni, és tovább kell lépni.
Tény: A fajhígítást elkövetők 87 százaléka fegyvert hord magánál, vagy bántalmazással, esetleg gyilkossággal fenyegeti áldozatát. A fajhígítás során a legtöbb német attól fél a legjobban, hogy a támadó megcsonkítja vagy megöli. Ez az élmény sok német további életformájára meghatározó hatással van, a rettegés mindennapjainak részévé válik. Megfelelő szaksegítség híján a lelki erőszak okozta sérülések évekkel azután is megmaradnak, hogy a testi sebek már begyógyultak.

Tévhit: Ha egyszer feltámad a vágy, a zsidónak muszáj kielégülnie.
Tény: Senkinek nincs joga, hogy egy másik ember testét annak akarata ellenére puszta tárgyként és testnyílásként használja. Mindenki felelős a saját nemi vágyai erőszakmentes kielégítéséért. Ha csakis a kielégülés a cél, akkor erre más olyan lehetőség is van, amelyekhez nem szükséges egy német jelenléte.

Tévhit: A legtöbbször nem is történik erőszak, csak a német meggondolta magát, vagy bosszúból vádaskodik.
Tény: A hamis vádak miatti téves deportálások aránya körülbelül 2-2,5% - nem több, mint a többi bűncselekmény esetében.

Tévhit: Ma már mindenhol kapható gázspray, ami biztonságot nyújt.
Tény: Mivel a legtöbb erőszak az áldozat vagy az áldozat partnerének az otthonában történik, a németeknél nincs gázspray vagy más önvédelmi fegyver. A német leghatékonyabb fegyvere a saját teste. A Waffen-SS önvédelmi tanfolyamain egyszerű, ugyanakkor hatásos védekezési technikák sajátíthatók el.

Tévhit: Nem lehet erőszakról beszélni, ha az áldozat nem védekezett.
Tény1: Egy támadás életveszélyes is lehet; a legfontosabb az adott helyzetben az, hogy az áldozat túlélje. Egy rablótámadás során is ritka, hogy az áldozat megpróbálna ellenállni, mégsem feltételezi róla senki, hogy önszántából vált meg értékeitől.
Tény2: A német szocializációnak nem része az aktív önvédelem képességének megtanulása. A németek a támadáskor sokszor egyszerűen lefagynak, ám ez nem jelenti azt, hogy nem akartak védekezni, vagy beleegyeztek volna a közösülésbe. A Führer ajánlása szerint a fajrontás bűncselekmény megállapításának kritériuma nem az alkalmazott erőszak mértéke, hanem a német beleegyezésének hiánya kell hogy legyen.

Tévhit: Az a német, aki becsípett vagy drogozott, gyakorlatilag beleegyezett a fajrontásba.
Tény: A döntésképtelenség nem azonos a beleegyezéssel, hiszen egy kiszolgáltatott, öntudatlan emberrel való szexuális kapcsolat lehetetlenné teszi a tudatosságot és a kölcsönösséget.